Hogyan szól Isten a festményeken keresztül

Különösen szeretnék kitérni a Szentlélek munkájára – Ő az, aki az ihletet adja, aki összeköti a Biblia üzenetét a nézővel, hogy be tudjuk fogadni mindazt, amit Isten mondani akar nekünk.

Gyakran hallom a mai, modern festőkkel kapcsolatban, hogy nehéz megérteni, mit is akarnak ábrázolni. Sokszor állunk értetlenül egy-egy kép előtt, mert elsőre nem világos az üzenetük. Sokáig én is így voltam ezzel. Ezért szeretnék most segíteni abban, hogy közelebb hozzam a képek üzenetét a hallgatóságomhoz – hogy jobban értsük, mit szeretnének közvetíteni.

„Pünkösdi láng”

Ebben a műben azt szerettem volna megjeleníteni, ahogyan a Szentlélek tüze világít, ragyog, ég – és emellett jelen van a Szentlélek másik jelképe is: a szél. Ezt a mozgást a kis fehér vonásokkal próbáltam ábrázolni.

Fontos üzenete a képnek, hogy a Szentlélek nem önálló, nem független az Isten másik két személyétől. A Szentháromság Istene Egy, és amikor Isten jelen van vagy cselekszik, akkor az Atya, a Fiú Jézus Krisztus és a Szentlélek együtt vannak jelen.

Ezért helyeztem el a festményen a keresztet, amely Jézus Krisztust jelképezi, valamint egy arany kört a kép közepére – ez Isten örökkévalóságát, szentségét és mindenhatóságát szimbolizálja.

Így válik a kép egy összetett, szimbolikus üzenetté, amely egyszerre szól az értelemhez és a szívhez.

„A tűzvirág ébredése”

Ezzel a festménnyel a tavasz üzenetét szeretném kibontani – átvitt értelemben, lelki síkon.

Évről évre végignézhetjük azt a csodát, hogy a természet, amely télen nyugalomba vonul, tavasszal új életre kel. A földbe hullott mag kiserken, szárba szökken, először levelet hoz, majd bimbókat, végül gyönyörű virágokat bont. A tavaszi évszak minden részletében Isten teremtő erejét és hatalmát hirdeti – és ezt minden évben újra és újra megélhetjük.

Ezt a folyamatot szerettem volna lelki síkon is ábrázolni. Ahogy a Biblia tanítja, az Ige magvai hullanak a földbe – a      föld pedig a mi szívünk. Amikor az Ige magja belehull egy ember szívébe, először láthatatlan marad. Nem tudjuk, hogy milyen mélyre jut, és hogy egyáltalán gyökeret ver-e. De először bennünk kell munkálkodnia, a szívünk mélyén, hogy gyökeret ereszthessen.

A külvilág számára ez a folyamat csak akkor válik láthatóvá, amikor a hitünk szárba szökken – amikor megjelenik a cselekedeteinkben, a szavainkban, az életünkben. Ekkor derül ki, hogy már másképp gondolkodunk, beszélünk, élünk. Ahogy nő a hitünk, egyre felfelé irányul: Isten felé, egyre szorosabb kapcsolatba kerülünk vele.

Ezt a növekedést jelképezik a festményen a sugarak, amelyek felfelé vezetik a tekintetet – hiszen az igazi növekedés mindig felfelé tart. Ugyanakkor a gyökereknek is elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy megtartsák a virágot. Ahogyan a bimbó kibomlik, és megmutatja teljes szépségét, ugyanúgy jelképezi ez a kép azt is, hogy a Szentlélek tüze felhevíti a szívünket.

Ez a tűz nem csak Isten felé nyit meg bennünket, hanem más emberek felé is. Megtanulunk „kinyílni” – szeretettel, örömmel, békességgel fordulni másokhoz. Ahogy a Biblia mondja, Isten jó illatát árasztjuk a világban – a szépséget, az örömöt, a Teremtő Isten dicséretét. Pontosan úgy, ahogy egy tűzvirág is teszi.

„Epifánia”

Ez a kép vízkereszt ünnepére készült, ott született meg bennem az ötlete – vagy inkább kaptam ezt az ihletet.

Tamás püspök úr egyik prédikációjában hangzott el egy kép, ami mélyen megérintett: hogy Izrael népe kivágatott, mint egy fa, amely már nem hoz több gyümölcsöt. A zsidó nép történetében egy olyan időszak jött el, amikor Isten évszázadokon át nem szólt hozzájuk. Minden sivárnak, pusztának, sivatagosnak tűnt. A lelki élet kiüresedett, a remény alig pislákolt.

És éppen ebbe a lelki kopárságba született bele Jézus. Isten ekkor nemcsak szólt, hanem valóságosan megjelent – testet öltött. Ez a kép, az „Epifánia”, ezt az isteni megjelenést próbálja megragadni.

Ézsaiás prófétánál olvassuk ezt a gyönyörű képet: „Vessző szál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiből.”

Ezt az idézetet eleveníti meg a kép – ahogyan egy új hajtás kinő a kivágott, elpusztult fa törzsén. Ez a hajtás maga Jézus, aki reményt és életet hoz.

Ez az epifánia lényege: amikor Isten megjelenik.

És az emberek ezt egy új csillag megjelenéséből tudták meg – ez vezette a bölcseket is. Egy ószövetségi prófécia teljesedett be ezzel: „Csillag jön föl Jákobból, királyi pálca támad Izraelből.”

Ez a csillag mutatta, hogy Isten a Földre szállt, emberré lett, hogy közöttünk éljen, és fényt hozzon a sötétségbe.

In memoriam 2022.02.24.

Ez a festményem 2022. február 24-én született.

Ez a dátum sokunk emlékezetébe mélyen beleégett, hiszen ekkor tört ki az orosz–ukrán háború. A híradások tele voltak a harkivi támadás megrázó képeivel. Ezek a pillanatok mindannyiunkból valamilyen mély érzelmet váltottak ki: dühöt, haragot, szomorúságot, fájdalmat. Én is sokként éltem meg mindezt.

Aznap egyébként hamvazószerda volt – a bűnbánat és az elmúlásra való emlékezés napja. Ilyenkor arra gondolunk, hogy „porból lettünk és porrá leszünk”, és a böjt idején bűnbánatra hív minket az egyház. Az őskeresztények a hamut a bűnbánat jelképeként hintették magukra – ezt a hagyományt ma is őrizzük.

A bűn következménye a halál, és a böjt időszakában ezt átérezve készülünk Húsvét titkára – Jézus szenvedésére, halálára és feltámadására. Isten a föld porából formált minket, és amikor földi életünk véget ér, ismét porrá válunk. Mégis, nem ez a végső valóság.

Amikor megláttam a bombázás képeit, ez a festmény szinte kirobbant belőlem. A kép alsó részén a port és a hamut ábrázoltam, ahogy a tűz szétszórja őket. Emberek térdre esve sírnak, jajgatnak, imádkoznak. A felső részen egy síró szem látható – számomra ez azt jelképezi, hogy Isten nem közömbös a szenvedésünkre. Ő is érez, együtt sír velünk. Átérzi a fájdalmunkat, bánatunkat, és osztozik velünk a háború, a bűn és a békétlenség fölötti gyászban.

Ugyanakkor Isten már elkészítette a szabadulás útját. Ezért van a képen egy hatalmas fehér kereszt, amely keresztülszeli az egész kompozíciót. Ez számomra azt jelenti: Isten már győzött. Győzött a bűn, a halál és a gonosz hatalma fölött. Aki ezt elfogadja, az tudja, hogy nem a halálé az utolsó szó. A testünk porrá lesz ugyan, de a lelkünk örökké élhet Isten országában.

Ezért nem feketének festettem a keresztet, mint ahogyan az gyakran megjelenik más ábrázolásokon, hanem fehérnek. Mert számomra ez nem a gyász jelképe, hanem a szabadulás, a remény, az örök élet jele.

Képszakadás” – a festmény története

Ez a festmény egy különös pillanatból született meg bennem – Balczó Ildikó néni temetésén ültem a templomban, és miközben hallgattam a róla szóló életrajzot, a prédikációt, egyszer csak mélyen megérintett egy gondolat. Mi itt a földön szomorúan nézzük a koporsót, látjuk a temetést, a veszteséget. De Isten szemében ez nem a vég. Az Ő világában eközben már ünnep zajlik. Ildikó néni hazaérkezett. Ő már ott van, ahol nincs több fájdalom, nincs több könny – csak öröm és szeretet.

A festményen ezt a kettősséget szerettem volna megjeleníteni: a földi gyászt, és a mennyei örömöt. A kép jobb felső sarkában egy temetkezési jelenetet láthatunk – egy koporsót engednek le a sírba. Mégis, a kép „elszakad”, mint egy papírlap, amely mögé bepillanthatunk. És ott feltárul egy mennyei jelenet: egy híd vezet át egy folyón, egy ember indul el rajta felfelé, egy trón felé, ahol egy fénylő alak – maga Jézus – fogadja őt. Ez a jelenet a Jelenések könyvének képi világából és egy dicséret szövegéből született bennem.

Hiszem, hogy amikor egy hívő ember elhagyja ezt a világot, akkor nem a semmibe távozik, hanem átlép valami sokkal nagyobb, sokkal teljesebb valóságba. Isten országa már várja. Ott nincs idő és tér, nincs fájdalom és halál, csak az örökkévaló szeretet. A halál nem a vég, hanem egy kapu. Egy kapu, amelyen belépve megérkezünk – végre haza.

Nemrég egy orvos mondta el, aki „halál-közeli” élményt élt át: hogy amikor meghalt, mégis valami végtelen békesség, fény és szeretet fogadta. Azt mondta: nem kell félnünk a haláltól. Mert ami utána vár, az valóságosabb, mint bármi, amit itt tapasztalhatunk. És ez a kép is erről szól – a láthatatlan valóságról, a mennyei örömről, amit mi itt még csak sejtünk, de amely Isten számára már beteljesedett.

„Átjáró” – a festmény története

Ez a festmény egy absztrakt világba vezet, mégis nagyon is valós élményeket, lelki folyamatokat tükröz. A kép alsó részén sötétség, mélység tárul elénk – egyfajta lelki vagy életbeli sötétség, amiben időnként mindannyian járunk. De ez a sötétség nem végtelen: egyszer csak megreped, félbeszakad, és feltárul felette a világosság.

A kompozíció központi eleme egy gyűrűszerű, lyukas kör – olyan, mint egy kapu vagy egy alagút bejárata. Ez az „átjáró” vezeti a tekintetünket a fény felé. A néző szinte belehúzódik ebbe a körbe, mint aki egy szűk, de hívogató résen keresztül belát valami nagyobb, tisztább valóságba. A gyűrű nem csak forma, hanem lelki szimbólum is: annak a határnak a képe, amikor valami véget ér – de még nem kezdődött el az új. A liminalitás pillanata ez – átmeneti tereké, ahol ott vagyunk a múlt terheivel, hibáival, fájdalmaival, de már sejtjük, hogy van tovább. Hogy van fény.

A kép ezt a határhelyzetet fejezi ki: a sötétség és világosság, múlt és jövő, bezártság és felszabadulás közötti átmenetet. Nem kényelmes, nem tágas ez az út – de mégis hívogat, és reményt ad. A fény ott van a túloldalon. Elindulni nehéz, de aki megteszi, új világra találhat.

„Az én testem és az én vérem” 

Ez az absztrakt festmény az úrvacsora szentségét, Jézus áldozatának mélységét idézi meg színek és formák nyelvén. A kompozíció központjában egy kör jelenik meg – a teljesség, az isteni örökkévalóság szimbóluma, ugyanakkor az ostyára is utal, melyben Krisztus testét vesszük magunkhoz. A kör belsejében a vér vörös színe jelenik meg – a borra utalva, Jézus kiontott vérére, amely az úrvacsorában új szövetséggé válik számunkra.

A körön egy rés, egy hasadás látható – mintha a tökéletesség megrepedt volna. Ezen a törésen át kezd kifolyni a vér, amely lassan elindul lefelé, a kép sötétebb, mélyebb része felé. A vér azonban nem pusztán árad: átmos, átalakít. Ahol végigcsorog, ott világosodik a kép, megtisztul a háttér. Ez a festmény kulcspillanata: a Megváltás aktusa.

Ez a hasadás Jézus megtört testét idézi, ahogyan Ő önként vállalta a szenvedést. Az ostya, a kör, már nem érintetlen: ahogy értünk „megtörték” testét, úgy ez a szimbólum is hordozza a sebet, a fájdalmat – és egyben a szeretetet. Eszünkbe juthat, hogy a feltámadás után Jézus megmutatta tanítványainak a sebeit – ezek a jelek örök tanúságai annak, hogy mit tett értünk. Az ő sebei által gyógyultunk meg.

A háttérben felsejlik egy keresztforma is, mely az irányt mutatja: felfelé Isten felé, és horizontálisan az emberek felé – hiszen Jézus áldozata egyszerre volt Istennek tett engesztelés, és az emberiség iránti tökéletes szeretet kifejezése. Ez a festmény a Megváltás misztériumát állítja elénk – nem konkrét alakokkal, hanem a forma és szín szimbolikájával: a vér, ami átmos, a seb, ami életet ad, és a szeretet, amely mindezt lehetővé tette.

Erős vár a mi Istenünk

Képi elmélkedés a 46. zsoltár és evangélikus himnusz alapján.

Ez a festmény Luther Márton híres énekét, az „Erős vár a mi Istenünk” című evangélikus himnuszt jeleníti meg. Az ének alapja a 46. zsoltár, mely így kezdődik:

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”

• A kép felső részén látható Wartburg vára, ahol Luther Márton menedéket talált, miután kiátkozták. Itt fordította le az Újszövetséget, hogy a Biblia mindenki számára érthetővé váljon. A vár jelképezi azt, hogy Isten a mi menedékünk és védelmünk.
• Középen egy folyó választja el a békés, isteni világot a harcokkal teli alsó résztől – utalva a zsoltár szavaira:

„Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát.”

• A kép alsó részén lángnyelvek, sötétség és pusztulás látható. Ez a gonosz, az ősellenség, az ördög jelképe, aki meg akar semmisíteni minket. De nem vagyunk eszköztelenek!

Pál apostol arra biztat minket, hogy öltözzük magunkra Isten fegyverzetét: az ige kardját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját – így harcolhatunk a gonosz ellen.

• A kép egyik legfontosabb eleme a fehér lovon vágtató hős, aki Jézus Krisztust jelképezi. A Jelenések könyve így mutatja be őt, amikor majd visszatér dicsőséges hadvezérként. Ő nem kisgyermekként jön el újra, hanem győztes Úrként, aki legyőzi a gonoszt, és minket magával visz az örök mennyei hazába.

Ez a kép egyfajta vizuális segítség ahhoz, hogy jobban megértsük: Isten a mi várunk. Nem vagyunk egyedül. Ő harcol értünk – most is.

A kereszt nem romantikus – hanem valóságos

Gyakran előfordul, hogy festőként – és keresztényként – abba a hibába esünk, hogy megszépítjük a kereszt üzenetét. Szeretnénk, ha a fájdalom helyett inkább a reményt, a szenvedés helyett inkább a szépséget látnánk benne. Én magam is készítettem egy olyan húsvéti – vagy inkább nagypénteki – festményt, amelyen virágok ölelték körül a keresztet. A Golgotavirág ihlette, ahogy kinyílik – és úgy éreztem, ez jól kifejezi a kereszt szépségét és erejét.

Ám ahogy néztem a kész alkotást, nem tudtam vele azonosulni. Rádöbbentem: bármennyire is vágyunk rá, hogy kikerüljük a fájdalmat, a sötétséget, a halált – mindazt, ami Nagypénteket valójában jellemzi – ezt nem lehet. A kereszt nem virágos, nem tiszta, nem esztétikus. Hanem sötét, megrázó és igaz.

Ekkor határoztam el, hogy lefestem az egész képet feketére. Nem azért, mert elrontottam volna – hanem mert rájöttem, hogy először el kellett ismernem a szenvedés valóságát ahhoz, hogy megérkezhessek a megváltás örömhíréhez.

Így született meg ez a kép: fekete háttérrel, mely a sötétséget, a bűnt és a halált jelképezi. A lila – a böjt és a passió színe – és a piros – a vér színe, amely értünk folyt – jelenik meg benne, mégis a kép középpontjában egy nagy, fehér kereszt áll. Erről a keresztről fehér lepel csüng alá – jelezve, hogy „elvégeztetett”. A szenvedésen túl ott van a győzelem. A sötétségen túl a világosság. A halálon túl az élet. A kereszten meghalt Krisztus nem maradt a sírban – győzött, és ebben rejlik a reménységünk.

„Ő pedig megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért. Békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” Ézsaiás 53,5